Sötét temető, kihalt utca
tizenkettőt ütött a toronyóra.
Rohanó léptek zaja,
egy suhanás lapos hangja,
szemben áll egymással üldöző s áldozata.
Hideg kéz csúszik a lány szájára,
éles fogak hatolnak nyakának húsába.
A rémület felnyitja pilláit,
s meglátja szobájának árnyait.
Hideg veríték s megkönnyebbült sóhaj,
csak álom volt, elmúlt a baj.

Alvásról már szó sem lehet,
inkább veszi a ruháját s fegyvereket.
Szokásos útja a temetőn át vezet,
ahol gonoszt mindig lelhet.
Éles füle a suhogást meghallja,
a fekete kabátos nem maradhat titokba.
Remegő tenyér érinti vállát,
a lány behajlítja hátát,
s átveti rajta támadóját.

Villámgyors mozdulat csupán,
máris fekszik a vámpír, rajta a lány.
Hegyes karót szegez szívének,
s kemény tekintetet szemének.
Ám ajkán gyengéd mosoly ragyog:
„Hát tudtad, hogy itt vagyok?!”
A vámpír nem felel, de szeme
elmondja, mit titkol lelke.

A karó messze repül, s a lány
a vámpír karjaiba kerül.
„Hiába is titkolnám, szeretlek
de ha elmondod valakinek, hidd el, megöllek.”
-suttogja a lány remegő hangon.
„Nem tennéd meg, tudom, hisz
ez a lélek, mely belülről éget,
egy valakit akar, csak téged.”
Eme szavakkal hajol a lány felé,
S a szerelmes ajkak csókban forrnak eggyé.